Hevesen dobogó szive zaját egész jól hallottam, ahogy közelembe jött. Ma már tudom, hogy akkor nem akart rosszat, de a fajtájáról, igencsak taszitó, undoritó és beteges dolgokat hallani - és hozzáteszem nem véletlenül, hisz Sziriusz is elég sok visszataszitó dolgot tett. De nem tudtam utálni őt ezért. Első találkozásunk azthittem életem utolsó napja lesz. Egy fajtájabeli másik szörnyeteg elkapott és bizonyosan mondom, nem éltem volna túl a találkozást ha Sziriusz nem bukkan fel, hogy ellopja a másik élelmét - aminek ekkor épp én számitottam. Valamiért mégse akart felfalni, pedig a sóvárgás alapján, amit az arcán láttam, mikor rám nézett, nem sok jót reméltem. De ekkor rám dörrent, tünjek el. Értetlenül álltam előtte. Tényleg hagy elmennem? - a kérdés szörnyű robajjal zakatolt fejemben - Vagy csak azt akarja, hogy érdekesebb legyen a játéka? Menj már - szólt még egyszer, de ezt már kevesebb meggyőződéssel mondta. Aztán mikor még akkor se mozdultam végképp kijött a sodrából és üvöltözni kezdett: - Tünjél már el vagy tényleg azt akarod, hogy felfaljalak?! Ezzel odajött hozzám egészen közel. Légzése büdös volt, akár a rothadó hús szaga. Aznap elfutottam előle. Nem láttam, hogy mikor elfutok, lerogy a földre és beleharap saját kezébe kivillatva tűhegyes fogait. Nem láttam, a könnyeket, amiket az éhség, az önutálat és a fájdalom furcsa elegye kent szét az arcán. És nem láttam, ahogy vágyakozva néz utánam, csak egy kedves szóért esedezve tekintetével.
Nem láttam, mert nem akartam látni. Nem láttam, mert nem akartam érteni. Akkor még nem. De késöbb visszamentem arra a helyre, ahol találkoztunk.
Pedig az ő fajának nincsenek érzelmeik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése