Rászoktattál, hogy úgy gondolkozzam: A fájdalom szeretet. Mert a te szerelmed csak bántani tudott. Igy vágytam rá, hogy megüss, bármilyen megalázó is volt. Nem érdekelt, hogy úgy beszélsz rólam, mint egy tárgyról.
Vágytam a fájdalomra, mert az egyet jelentett azzal, hogy szeretsz. És ha utána kedvesen hozzámértél, simogatóan a szivem szét akart robbani a boldogságtól. Nem számit hogy milyen mélyen vésted be a bőrömbe a neved, valószinűleg elöbb gyógyul be az a seb mint az amit a lelkemen hagytál.
És az sem számit, hogy a hátam úgy néz ki, mint akin fát vágtak. A sok seb, ami aligha fog begyógyulni.
Nem számit egyik se, mert szerettél.
Te szoktattál rá a fájdalomra. Hogy szeressem a fájdalmat. És tudod mit? Szeretem. Miattad. Mert ha nem is vagy velem a fájdalom rád emlékeztet.
Hogy tönkreteszem a testem? Nem számit. Csak szeress... Szeress, úgy ahogy én is szeretem a fájdalmat. Szeress, úgy mint egy drogot, amiről nem tudsz leszokni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése