Mikor átölelsz a szememből könnyek csorognak le. Mellkasod, mint kályhában a tűz úgy melegit fel engem, mégis vacogok. Mikor kinyitom szemem, csak akkor jövök rá, ez nem valóság.
Kint zúg az eső. Szomorúan a könnyeimmel és a hideggel küszködve megyek ki hozzá. S ahogy eláztat a zuhatag csak nevetek. Boldogan, önfeledten. Magam sem tudom miért. De az eső most megvigasztalt és társat adott.
Aztán abbamaradt, én pedig bejöttem a szoba melegébe.
Az eső még mindig csepereg. Valaki kopog az ablakon. Érzem, hogy kinnt áll, de ahogy az ablak üvege elválaszt minket egymástól, úgy választ el minket egymástól a tény, hogy mindketten más világba élünk. Megérinteném a kezét, de csak az üveg hidegét érzem. Kérdésére felelni most sem tudok.
'Mikor jössz már haza?'
Nekem nincs otthonom. Nincs hazám. Nincs kedvesem. Itt nincs. Máshová mégse mehetek.
De a remény felmelegit. Mert tudom, hogy te vársz még rám valahol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése