Mint ahogy az esőcseppek verdesik az ablaküveget tavaszi éjszakán.
Csönd van, csak a kopogtatás hallatszik.
Te egyedül vagy, egymagad és várod, hogy jöjjön, csak rá vársz - Pedig még a nevét sem ismered.
Ő pedig ott áll kint. De te őt nem látod.
Ott rejtőzik az esőben, eltakarja a végeláthatatlan zuhatag.
És te kimondhatatlan késztetést érzel, hogy kimenj az esőbe, elázz.
És megtisztulsz az eső alatt. A bűneidet magával ragadja az ár.
És akkor érzed, hogy ott vagy vele, még ha nem is látod, de érzed.
Megérinted, megcsókolod, a kezét fogod.
Aztán az eső eláll. És te elvesztél.
Ahogy a nap első sugarai áttörnek a felhőkön, visszahozzák a bűneidet.
És elfelejted, hogy szabad voltál. Meglátod a nap fényében, a láncaidat, amikor a testedet körbefonják s csillognak, fájdalmasan emlékeztetve arra, hogy csak ketten együtt lehettek szabadok.
És tudod, hogy neki is fáj most, hogy megint ketté vagytok szakitva.
De csendesen vársz.
Lehetsz majd még újra vele, ez ad reményt az új napokra.
És az eső a lelkedben zuhog tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése