hmm, most igy három részbe szedve csak mer ilyen a kedvemxd
Feel Love
Aztán csak úgy odasétált hozzám. Nem mondott úgy igazán semmit, de tényleg semmit. Ahogy mellém ült a párkányra, azt hiszem értettem igy is valamennyire. Nem azt mondom, hogy olyan nagyon - nagyon, de valamennyire, olyan picikét. Szóval leült mellém. Azt hiszem, ő is értett engem. De nem mondott egy szót se. Nem egy beszédes fiúnak ismertem sohasem. Aztán Hercegnőnek szólitott. Ez meglepett, hiszen barátok voltunk mindig is, és a nevemen szólitott a legtöbbször. Pontosan azt mondta
'Igazságos és szép hercegnőm'
Az, hogy ezt ő mondta, meg dobogtatta a szivem. Nem tudtam ez az érzés micsoda.
'Mindig jobban érzem magam, ha veled vagyok. Úgy kicsivel boldogabban'
Nem mertem neki mondani, hogy én is igy érzek... Pedig igy volt. Aztán felállt és már sétált volna el, mikor megragadtam a kezét.
'Ha én vagyok a hercegnő, te vagy a lovagom?'
Ő csak elmosolyodott és a kezemet fogva elémtérdelt.
'Mélységes odaadással szivem teljéből fogom szolgálni, az én kisasszonyom'
Majd kezet csókolt.
Change.(1, 2, 3?)
Volt egy lány, még réges régen, akit a legjobb barátomnak tartottam, jobban, mint bárki mást. Közelebb volt hozzám, mint azelőtt vagy azóta bárki. Azt hittem, ismerem és azt hittem, ő is ismer engem. Nos, nem igy volt, de ez most nem lényeg. Szóval jól megvoltunk egymással. Én úgy éreztem, bármit elmondhatok neki, és azt hiszem, ezzel ő is igy volt egy darabig. Volt sok közös álmunk, amit szerettünk volna együtt megvalósitani. Emlékszem, sokszor volt, hogy ő meg én csak úgy kószáltunk, bejárva a város sok kicsi utcáját. Sose mentünk ugyanazon az úton. De a beszélgetés általában ugyanazokról a dolgokról zajlott. Az álmunk az volt, hogy rajzolók leszünk. Képregényt fogunk rajzolni méghozzá. Ehhez kell ugye történet is. Szóval ez volt általában ezeknek a sétáknak a témája. Igazat megvallva, általában őt meséltettem a történetéről. Szerettem ahogy mesél. Szerettem hallgatni a hangját. Ha épp nem erről beszélt, akkor azt mesélte, hogy miféle gondjai voltak otthon. Én próbáltam neki segiteni, ahogy tudtam, persze ez szinte semmi volt, hiszen én csak én vagyok. Nem tehetek sok mindent. Aztán egyszercsak megritkultak a délutáni séták. Majd teljesen véget is értek. Majd bejelentette, hogy ő nem fog soha többé rajzolni, irni. Ugy éreztem magam, mint akin egy elefántcsorda taposott épp át. Ennek egy nagy oka volt igazából, méghozzá az, hogy elkezdtem utálni. Nagyon dühös lettem rá. Főleg mert ő mindenben jobb volt mint én. De komolyan. Szebben fogalmazott, de ő nem akart irni, szebben rajzolt, de ő nem volt hajlandó rajzolni. És még voltak ilyen dolgai. Akkor jöttem rá, az emberek milyen gyorsan változnak. Szinte másodpercről másodpercre.
Be Free
Van egy lány, akit én kedvelek, mint közeli barátommal törödök vele. Elkezdte vágni magát. Rögtön rá is kérdeztem, elsőre ugy gondoltam, biztos összekarmolta egy macska. Pontosan olyanok a vágások. Azt mondta, nem macska volt. Akkor megkérdezte, hogy ő volt? Azt mondta igen. Dühös lettem. Tudom, hogy aki vágja magát, az nem direkt feltünő helyen fogja. Ha ezeket a vágásokat az alkarján találom, elöbb kérdezem meg h vágta-e magát. Aki vágja magát, az sose büszke rá. Tudom. Az, hogy csak poénból(?) összevagdosta magát, rosszul esik. Úgy érzem, akárhányszor ránézek a sebekre, hogy gúnyolódik rajtam, hogy kinevet, lenéz. És ez feldühit. Mikor megkérdeztem, mi az oka, azt mondta van rá igenis oka, de nem mondja el. Nem elég, hogy ki nevet, még csak meg se bizik bennem. Úgy érzem, rossz barátja vagyok. Eljutottam oda, hogy megvetem. Nem akarom többet látni a sebeit. Nem akarom meggyűlölni a barátom.
De ő nem tudja, ez mennyire fáj nekem is. Nem fogja azt hiszem, soha se megtudni. Nem akarom elmondani neki. De ha rákérdez, megmondom. Neki azt hiszem, még sosem hazudtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése