Azt hiszem ki fog nevetni, de nem teszi, komoly marad. Azt mondtam, olyan érzésem van, mintha már találkoztunk volna, mintha már ismertem volna előbbről, mintha már megírtam volna ugyanazt a levelet neki, amit épp írok. De belesajdul a fejem. A fejem hátsó részénél, mintha nem akarná, hogy emlékezzek, fájni kezd és meggátolja, hogy szabadon gondolkozzak.
Ő komolyan vesz és csak annyit válaszol: Végülis, legalább nem felejtettük el a másikat.
Furcsa fiú. Ha úgy érzem tényleg ő az, mintha csak direkt megcáfolná ezeket a gondolatokat. De ha már nem számitok semmire, megint tesz valamit, ami annyira emlékeztet rá, hogy képtelen vagyok mást hinni.
Sirok.
Szeretnék emlékezni teljesen. Tudni akarok mindent. Tényleg csak álom ez az egész vele vagy az lenne a valóság?
Úgy érzem figyel. Ahol a szél dallamára táncolnak a levelek. Ahol a szél úr. Ahol a szél dalol szabadon. Mintha onnan figyelne folyamatosan.
Az, hogy legalább nem felejtettük el egymást... ugye azt jelenti, hogy nem csak én, hanem mi?
Valaki mondja már el nekem a válaszokat. Fáj. Megőrjit.
Valaki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése