Éppen levelet irok, és a fiú akivel levelezek furcsa. Mármint nem a fiú furcsa. Csak néha úgy érzem már régóta ismerem. Pontosabban szörnyen régóta. Neki minden hülyeségemet elmertem mondani. És nem hülyülte el. Annyit mondott: Úgy tünik az a fiú tényleg mély nyomott hagyott benned.
Ilyenkor mért érzem úgy, hogy ő az? Nem egyszer, de majdnem mindig. Ahogy olvasom a szavait. Mintha az ő szavait olvasnám. Hülyeség.
De akárhányszor ezt hiszem, a következő levelében, teljesen eltér, és mintha csak mutatóul lenne, hogy ő nem az, hanem az ellentéte.
Elmondtam neki, hogy olyan érzésem van, hogy már egyszer, nagyon régen megirtam neki egy levelet... Igy éreztem ezért elmondtam. Másnak szinte sose mondom ki mit érzek. Főleg nem rögtön. Ő pedig azt irta vissza, örül, mert emlékszek rá... És hogy örül, hogy nem felejtettem el. Ez jelentheti azt, hogy ő is emlékszik rám?
Apró szavak, szóösszetételek. Amiket ő használt, amiket ő mondott. Remény.
Szétszakit. Megöl.
Éltet.
Nevetséges ez az egész. Ő nem létezik, csak hülyeségeket álmodok össze vissza.
Fájdalom.
Remény.
Könnyek, ahogy rá gondolok(és a fiúra, aki annyira hasonlit rá, mintha csak ő lenne, mégse hihetek ilyenekben)
Keserédes könnyek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése