Megint hazudtam. Ez vajon ösztönös védekezés az igazság ellen? Félek, hogy elhagynának, hogy egyedül maradnék. Szeretném elmondani az igazságot mégse sikerül. A szavak olyanok, akár a nehéz kötömbök a torkomban és nem birom kinyögni őket.
Egy egy kimondatlan mondat megtelepszik a fejemben és nem hagy nyugodni. És a kimondott hazugságok is amikbe menekülök. Furcsa lennék? De ha megint megnéz észre fogja venni, hogy hazudtam. Biztos vagyok benne, hogy észreveszik. És akkor mi lesz? Összetörök? Nem, nem hiszem, hogy ilyen történhet. De elhagyhatnak. El fognak hagyni. Érzem, hogy egyedül fognak hagyni.
Elmenekülnek majd előlem. És jól fogják tenni.
Végül is többet hazudtam, mint ahányszor igazat mondtam. És minden szavamat elhitték. Bele se gondoltak, hogy én képes lennék hazudni. Még azt se mondhatom, hogy nem direkt tettem, végülis előre kigondolom mit szabad, és mit nem szabad mondanom. Kevés olyan ember van, akinek képes vagyok igazat mondani.
Pedig én elszeretném mondani az igazságot.