Én hiszek Istenben. Valahogy egyik vallást se vagyok képes magaménak tartani. Mindegyik valahogy távol van tőlem. Pedig én hinni akarok az Istenben. Az én Istenemben. Mégis egyre többször kapom magamat azon, hogy a természet alkótóját és az anyaföld teremtőjét dicsérem. De hát a kettő nem ugyanaz?
De. Ugyanaz. Ennek kéne lennie a helyes válasznak. Mégsincsenek válaszok. Nemtudom összeegyeztetni ezt az Istent a Biblia Istenével.
Nem érzem magam bűntelennek. De ami a furcsa bűnösnek sem. Magaménak tartom a bűneim. A részeim. Megbántam már őket. Nem kell szégyellnem már, hisz megbocsátották. Nem igaz? Nem szoktam bűnbocsátatot tartani. Isten úgyis tudja őket. Csak kérem, hogy bocsássa meg.
De amig nem találom meg az igazságomat Istenben, ez valahogy nem megy. Csak... csak nem... értitek? Nem tudok teljesen őszinte lenni hozzá. Mint egy kisgyerek, aki valami rosszat tett és rejtegeti. De én nem tettem rosszat! Én csak nem tudom, ki az Isten? Muszály ennek ilyen bonyolultnak lennie? Mért nem lehet olyan egyszerű, mint régen? Csak nem megy nekem. Nem tudok hinni és bizni.
A furcsa, hogy ritkábban imádkozom magamért, mint másokért. Ha imádkozni kezdek általában valaki másnak a problémája vesz rá. Mindenki lelki üdvéért imádkozom az enyémet kivéve. Kérések és könyörgések sorozata az imáim. És hála. Mert mindig hálát adok. Nem felejtem el, hogy csak kegyelemből lehetett.
Mindig mások, kivéve a depressziós napjaimon. Ha akkor imádkozom magamért könyörgök. Nem kérek megváltást. Nem akarom, hogy a mennybe kerüljek. Csak ideiglenes megnyugvást kérek és hogy bocsásson meg nekem. Én csak nem akarok egyedül maradni. Ha másokért imádkozom a pokol legmélyét is szivesen vállalnám értük. Csak ne hagyjanak egyedül. De tényleg többször vesz rá úgy alapjáraton az imádkozásra, az hogy másokon segitsek. A barátaimért szoktam imádkozni, mikor tudom, hogy valami nem klappol az életükben. Vagy a szüleimért. Vagy csak szimplán idegenekért. Vagy csak a világért. Olyan szörnyű. Néha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése