Egy aprócska házról beszélünk. Belülről üres, csupán régről megsárgult fotók és poros festményeket találunk elhagyott falai közt. Mindegyik tud egy-egy történetet. Mindegyik többet tudna mesélni, mint bármi más. Az egyik sarokban egy lányka üldögél teljesen szétesve. Szemei üvegesek és semmitmondóak. Kezei elterülve, természetellenes pózban fekszenek a padlón teste mellett. Apró száján kis rés, mint aki készülne mondani valamit... de aztán mégse.
Nem messze tőle a földön széttépett képek. Valaha mindegyiken ugyanaz a két ember volt. Most mind úgy van kettétépve, hogy a két ember külön kerüljön. Mintha soha nem is lett volna közük egymáshoz... Mintha soha nem is ismerték volna egymást. Pedig régen ez máshogy volt. Amig a fiú meg nem halt. Legalábbis a lányban meghalt. Most egész biztos, hogy valami másik lánnyal van együtt és vele múlatja az időt, nem is sejtve, hogy akit régen "szeretett" az már csak egy emberi roncs. Árnyéka se annak a régi lánynak, akit a képek ábrázolnak.
Kint csöpörög az eső. Az ablakon a folyamatos kopogás szinte már eggyé olvad. A szürke felhők beteritik az eget, sötétséget vonva a világra. Amugy minden csendes.
Az eső halkul. Egy csepp lepereg egy öreg fa levelén. A házban még egy utolsó csepp lecsöppen. Egy vércsepp. Az utolsó, ami kifolyt a lány karján vágott sebből.
Az utolsó csepp élet, amit ellopott a Halál tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése