A fák is siratják

Tovább él a nap, amikor megláttam,
tovább él a perc, amit úgy kivántam,
Ha tovább élek Én,
tovább él Ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer is szerettem?

A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást ha egyszer is szerettél?

A song that no one sings

"Now I don't know what to do, I don't know what to do when she makes me sad"

Hurt

"I would hold you in my arms,
I would take the pain away
Thank you for all you've done
forgive all your mistakes
There's nothing I wouldn't do
to hear you voice again
Sometimes I wanna call you
but I know you wont be there


I'm sorry for blaming you
For everything I just couldn't do
And I've hurt myself by hurting you"

Az apró dolgok Istene

Megint bántottam magam.Olyan ez, mint mikor egy szerződést megújitunk. Egy szerződés magammal. Mit jelent? Nem tudom. Talán boldogságot, kételyt, egy cseppnyi szeretetet. Fájdalmat, szenvedést, gyötrődést. Szerelmet, barátságot, jóindulatot.
Hűséget az apró dolgok istenéhez. Létezik ilyen? Szerintem létezik.
Az apró dolgok istene, a hatalmas Isten, aki mégis a legapróbb dolgoknak is ura. A levélről lecseppenő vízcseppnek. A hullámon megcsillanó fénynek. A természet csodálatos és magától értetődő rendjének.
Nekem valami ilyesmit jelent ez a szerződés.
Szégyent is. Hazugságot is. Büszkeséget. Boldogségot.
Talán ez a szerződés segithet nekem.
Egy szerződés önmagammal.

Megint hazudtam. Ez vajon ösztönös védekezés az igazság ellen? Félek, hogy elhagynának, hogy egyedül maradnék. Szeretném elmondani az igazságot mégse sikerül. A szavak olyanok, akár a nehéz kötömbök a torkomban és nem birom kinyögni őket.
Egy egy kimondatlan mondat megtelepszik a fejemben és nem hagy nyugodni. És a kimondott hazugságok is amikbe menekülök. Furcsa lennék? De ha megint megnéz észre fogja venni, hogy hazudtam. Biztos vagyok benne, hogy észreveszik. És akkor mi lesz? Összetörök? Nem, nem hiszem, hogy ilyen történhet. De elhagyhatnak. El fognak hagyni. Érzem, hogy egyedül fognak hagyni.
Elmenekülnek majd előlem. És jól fogják tenni.
Végül is többet hazudtam, mint ahányszor igazat mondtam. És minden szavamat elhitték. Bele se gondoltak, hogy én képes lennék hazudni. Még azt se mondhatom, hogy nem direkt tettem, végülis előre kigondolom mit szabad, és mit nem szabad mondanom. Kevés olyan ember van, akinek képes vagyok igazat mondani.
Pedig én elszeretném mondani az igazságot.

Vajon azért hiszünk Istenben, mert létezik vagy azért létezik, mert hiszünk benne?

"Boldogok leszünk, ha megbízol bennem"

"Ha azt mondod szeretsz, hát kérlek engedd, hogz űrhajós legyek a nagyszobában. Te velem együtt lebegsz, s végül az ágyban landolunk majd mind a ketten, csak azt kérem tőled, hogy bízz meg bennem."

"Egy mosoly,

Magamra erőltettem,

Rá néztem fel,

S ő nem látott engem,

A fájdalmat bennem,

Csak a mosolyt,

Amit magamra erőltettem."

Eső

Nem esik.
Pedig szükségem lenne rá.
Tudom, hogyha esne és magamra maradhatnék, megtisztitana.
Elmosna minden kétséget tőlem messze. Mindent újra egyszerűvé tenne.
Nem esik.
Mikor fog esni?
Ha a könnyeim csurognak az nem eső.
De fáj. Mégsem tisztit meg.
Nem esik.
Pedig kellene.
Elszárad a lelkem.
Nem oázis többé, csak egy egyszerű és üres és száraz sivatag.
Mikor fog esni?

Hova lett a Boldogságom?

Ahogy minden egyre bonyolultabb körülöttem, és én egyre inkább kétségbe esek és minden ami olyan egyszerűnek kéne lennie egy csapásra megváltozik eltünik a boldogságom.
Az egyszerű dolgok amik bonyolódtak: Isten kérdése. Szerelem(mert nem vagyok szerelmes, és önhibának tartom....). A világ megváltása(mért lett ez a világ olyan rossz?). Önmagam megtalálása(Hogy van az, hogy már megvolt, most mégsincs meg??)
Amig ezeket a kérdéseket meg nem oldom, nem tudok boldog lenni. Ez bezzeg egyszerű válasz.

Imádság és Istenhit

Én hiszek Istenben. Valahogy egyik vallást se vagyok képes magaménak tartani. Mindegyik valahogy távol van tőlem. Pedig én hinni akarok az Istenben. Az én Istenemben. Mégis egyre többször kapom magamat azon, hogy a természet alkótóját és az anyaföld teremtőjét dicsérem. De hát a kettő nem ugyanaz?
De. Ugyanaz. Ennek kéne lennie a helyes válasznak. Mégsincsenek válaszok. Nemtudom összeegyeztetni ezt az Istent a Biblia Istenével.
Nem érzem magam bűntelennek. De ami a furcsa bűnösnek sem. Magaménak tartom a bűneim. A részeim. Megbántam már őket. Nem kell szégyellnem már, hisz megbocsátották. Nem igaz? Nem szoktam bűnbocsátatot tartani. Isten úgyis tudja őket. Csak kérem, hogy bocsássa meg.
De amig nem találom meg az igazságomat Istenben, ez valahogy nem megy. Csak... csak nem... értitek? Nem tudok teljesen őszinte lenni hozzá. Mint egy kisgyerek, aki valami rosszat tett és rejtegeti. De én nem tettem rosszat! Én csak nem tudom, ki az Isten? Muszály ennek ilyen bonyolultnak lennie? Mért nem lehet olyan egyszerű, mint régen? Csak nem megy nekem. Nem tudok hinni és bizni.
A furcsa, hogy ritkábban imádkozom magamért, mint másokért. Ha imádkozni kezdek általában valaki másnak a problémája vesz rá. Mindenki lelki üdvéért imádkozom az enyémet kivéve. Kérések és könyörgések sorozata az imáim. És hála. Mert mindig hálát adok. Nem felejtem el, hogy csak kegyelemből lehetett.
Mindig mások, kivéve a depressziós napjaimon. Ha akkor imádkozom magamért könyörgök. Nem kérek megváltást. Nem akarom, hogy a mennybe kerüljek. Csak ideiglenes megnyugvást kérek és hogy bocsásson meg nekem. Én csak nem akarok egyedül maradni. Ha másokért imádkozom a pokol legmélyét is szivesen vállalnám értük. Csak ne hagyjanak egyedül. De tényleg többször vesz rá úgy alapjáraton az imádkozásra, az hogy másokon segitsek. A barátaimért szoktam imádkozni, mikor tudom, hogy valami nem klappol az életükben. Vagy a szüleimért. Vagy csak szimplán idegenekért. Vagy csak a világért. Olyan szörnyű. Néha.

A fejemben

Itt van a fejemben. Olyan dolgokat mondd, amiket én nem akarok hallani. Ő is én vagyok?
Megint kétségbe vagyok esve. Megint nem tudom, ki vagyok.
De tényleg: Ki vagyok?
Tudom, hogy erre az egyetlen lehetséges válasz az: Én, én vagyok. De most nem tudom.
Ez a hang rosszindulatú. Nem akarok ő lenni. A két fél vivódik bennem.
Én lennék?
Nem birom elfogadni a másikat. Gyűlölködő, rosszindulatú... De őszinte.
Nem mintha én nem lennék az. Mármint őszinte. De ő azt is kimondja ami nekem már fáj.
Szeretném, ha újra egyek lennék. Utálom, mikor kettészakadok. Olyanokat mondd másokra mint: Bocs, de engem most nem érdekel a szenvedésed. Nem hat meg a nyomorúságod. Miért állsz az utamba? Idegesitő kurvák. Fasszopó gerinctelen hazug ribanc(ezt megjegyzem, barátnőmre mondta. Ha másra mondja az is elég rossz már...) Mégis én egyetértek vele, de nem akarok egyetérteni.
Önző, irigy... Komolyan, most mért kell ezt?
Kétségek gyötörnek igy. Melyik vagyok én? Hogy fogom összeragasztani a kétfelé szakadt énemet? Miért kell a másik hangnak olyan hangosnak és gyötrőnek lennie?
Fáradt vagyok...
Miért nem hagy pihenni?

Árulók könnye

Bejött. Piszkos szőke hajának tincsei arcába lógtak. A fiatal nő a földön ült. Reményvesztett szemeivel végigmérte a férfit. Vörös köpeny, mint az összes hazug papnál. A fején púpos kalap, amin egy szem kutatott körbe - körbe a teremben. Ez a kalap mutatta, hogy ő már többet letett az asztalra, mint egy egyszerű pap. Persze. Több életet oltott ki a kezeivel. Homlokába egy aprócska szem volt bevésődve. Látszott, hogy nem a saját szeme. Ez a szem vörös volt. Ellentéte a fiú hidegkék szemeinek. Mintha egy pillanatra valami érzelmet - Tán megbánást? Sajnálatot? - látott volna a nő ezekben a kék szemekben. De aztán megint ugyanolyan érzéketlenek voltak. Kinyujtotta a lány a karját, hogy megfeszüljön.
- Gyerünk, csináld már. - elforditotta a fejét. - Hát nem azért jöttél, hogy megint begyógyszerezz?
A férfi odament a nőhöz és beleszúrta a karjába a tűt. Pontosan bele a vérrel telt érbe. Nem hibázott. A drog, amit beadott a nőnek elkezdett szétterjedni a vércsatornákon keresztül a lány testében.
- A barátomnak hittelek. - Jegyezte meg a lány közönyösen. Már nem fájt neki a férfi árulása.
- Én is téged. - És megtennék bármit, hogy kihozzalak innen, de még nem vagyok képes semmire - tette hozzá gondolatban.
- Kár érte. Te csak egy korcs vagy. Undoritó dög kutya. Hiéna. - sziszegte a lány. A férfi megértette a lányt. Ő is ezekkel a szavakkal illette magát, azért amit vele tett. De nem volt választása, nyugtatta magát, de ez nem jelentett számára semmit.
- Hát, viszlát. - A lány még utána köpött egyet, ahogy a férfi kifordult a szobából. Ahogy becsukta maga után az ajtót, egy pillanatra megállt. És egy könycsepp gördült le a kék szemekből.
Ő ezt nem akarta. Soha nem akarta.

Csipp csepp, egy csepp lecsepeg

Egy aprócska házról beszélünk. Belülről üres, csupán régről megsárgult fotók és poros festményeket találunk elhagyott falai közt. Mindegyik tud egy-egy történetet. Mindegyik többet tudna mesélni, mint bármi más. Az egyik sarokban egy lányka üldögél teljesen szétesve. Szemei üvegesek és semmitmondóak. Kezei elterülve, természetellenes pózban fekszenek a padlón teste mellett. Apró száján kis rés, mint aki készülne mondani valamit... de aztán mégse.
Nem messze tőle a földön széttépett képek. Valaha mindegyiken ugyanaz a két ember volt. Most mind úgy van kettétépve, hogy a két ember külön kerüljön. Mintha soha nem is lett volna közük egymáshoz... Mintha soha nem is ismerték volna egymást. Pedig régen ez máshogy volt. Amig a fiú meg nem halt. Legalábbis a lányban meghalt. Most egész biztos, hogy valami másik lánnyal van együtt és vele múlatja az időt, nem is sejtve, hogy akit régen "szeretett" az már csak egy emberi roncs. Árnyéka se annak a régi lánynak, akit a képek ábrázolnak.
Kint csöpörög az eső. Az ablakon a folyamatos kopogás szinte már eggyé olvad. A szürke felhők beteritik az eget, sötétséget vonva a világra. Amugy minden csendes.
Az eső halkul. Egy csepp lepereg egy öreg fa levelén. A házban még egy utolsó csepp lecsöppen. Egy vércsepp. Az utolsó, ami kifolyt a lány karján vágott sebből.
Az utolsó csepp élet, amit ellopott a Halál tőle.