Én nem akarok miatta ennyit sírni. Túl közel lenne a szívemhez? Valószínű. Pedig sose szoktam senkit ennyire közel engedni. Hiányzik, hogy nem mondhatom neki, hogy szeretem. Hiányzik, hogy fájt a szívem mikor nem írt. Hiányzik, hogy nincs velem. De ha írnék neki, nem tudnék, csak rá gondolni.
Ez a szerelem? Mert ha ez az, akkor nem akarom. Nélküle is éreztem ezt. Miért? Mert annyira hasonlít egy fiúra akivel habár sohasem találkoztam, de mindig róla álmodtam éjszakánként és mindig úgy éreztem, hogy ott van velem. Éreztem a leheletét, kezének simítását. Tudtam, hogy ott van és mindig szomorú voltam, mert nem tudom megtalálni őt a valóságban. Ő pedig annyira hasonlít erre a fiúra, hogy a hasonlóság rémisztő. És mégis, mikor kezdem elhinni teljesen, hogy ő az, mintha direkt valami olyat csinálna, ami egyáltalán nem illik a képbe. Pedig ugyanolyanok. A szavaik, a kifejezéseik. Egyszer megemlítettem neki, hogy olyan mintha már régebben egy másik valóságban ismertem volna. Mit válaszolt, tudjátok, mit válaszolt? "At least, we dont forget each other" Legalább nem felejtettük el egymást. Vajon tudja, hányszor sírtam miatta? Nem hiszem. Most is bőgés határán állok.
Miért kell ilyennek lennem? Miért nem tudok egyszerűen csak írni neki?
Félek, hogy nem szeret. Félek, hogy nem fog visszaírni. Egyszer elmondtam neki azt is, hogy van egy fiú, akit szeretek, pedig soha nem is találkoztunk. Nem nevetett ki. Azt mondta, remélem rá fogok találni erre a fiúra.
A fekete lovag fényes páncéljában bárdjával a szívemet aprítja.
Sírok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése