újra.
Furcsa, hogy bármikor, mikor már közel járok ahhoz, hogy elfelejtsem felbukkan és tudtomra adja: Ő létezik, Ő a bátyám, az Ő dolga, hogy megvédjen és Ő szívesen teszi, Ő vár rám, Szeret engem szerelmesen, bármennyire is furcsán hangzik, hogy egy testvérpár egymásba szerethet... Őt nem zavarja ha mással vagyok, csak egy valamit kér tőlem és az a dolog nagyon egyszerű: Emlékezzek. És habár őt jobban szeretem mindennél, jobban szeretem, mint vándor a csillagos éjszakát, mint rabló, a teli erszényt és még annál is jobban, amennyire a madarak a friss levegőt. Hát igen, és még is mindig felejtek. Annyiszor haltunk már meg, hogy fáj rá gondolni. És biztos vagyok benne, hogy ebben a világban is él. És biztos vagyok benne, hogy túl későn fogunk már ahhoz találkozni, hogy a dolgok megváltozzanak. A mi vonatunk egyenes vágányon vágtázik a halál felé. És érzem a halált. Bent bújik meg a csontjaimban. És várja a tragédiát. De vajon meddig tart ez a kegyetlen játék? Hányszor halunk még meg? Mit tettünk amiért ennyire büntet minket? Az ilyen életnél a halál is jobb, és ezt nem csak úgy mondom. Én is meg fogok egy nap törni. Nem tudok mindig pozitív lenni és várni, hogy jöjjön és mentsen meg. De mi mást tehetnék? Én csak várni tudok.
