Megfagyasztottam magam, utána pedig megégettem.

Úgy érzem, hogy tényleg két különböző ember vagyok belülről egybeolvasztva. Az egyik gyűlöli a fájdalmat érezni, mégis mindenáron azt akarja, hogy a másiknak fájjon. A másikszintén nem szereti ezt a fájdalmat, mégis - mégis- jól esik neki. Az egyik egy ösztönlény, a másik hideg és számító. Nincs rá jó szavam, hogy leírjam, milyen dolog vagyok. Beszélgetek a fejembe és tudom, hogy egyszerre vagyunk egy és különböző. Az egyik csak arra vár, hogy jöjjön valaki, akinek átadhatja a másik felem játéknak. Nem jó ez így.

El foglak felejteni. Magam mögött hagyok mindent, ami rád emlékeztet.
Legalábbis ezt szeretném tenni.
De mondd hogyan, ha az egész életem te vagy?
Hát meg kéne halnom, hogy szabad legyek?
De mondd, mit ér a szabadságom, ha nincs kivel megosszam? Ha nincs hova mennem?
Minden rád emlékeztet és ezt nem tudom eltörölni. Amíg én létezem, te létezel bennem. Amíg te létezel, én létezem benned. Ez így van rendjén.

Nem haragszik rám

Ez persze nem egyenlő azzal, hogy én sem haragszom magamra.
Azt állítja, hogy ő akarta, hogy megöljem.
Én meg azt magyarázom neki, hogy az "akartam" és a "kötelességem volt" az nem ugyanaz. Most nézhet rám a szép két szemével, de rohadtul nem ugyanaz. Ha arról van szó, hogy megtettem, mert kötelességem volt, akkor igen, persze, örüljek is neki, hogy megölhettem. Köszi. Imádlak én is.

És látom magunkat lassan meghalni....

Hideg kezeiddel átfogsz,
Már nem zavar a kabócák éneke
Lassan itt a vége, hisz tudod,
Kedves, a mi időnk lejárt

Én énekelnék neked szebb napokról,
De hazugság lenne minden szavam,
Mert nekünk már nem adatott meg
A remény egy új holnapért

A szárnyaimat széttárnám és megvédenélek
Fájdalom hozzád nem érhetne
De megtört engem a folytonosan zuhogó eső
Nem tudlak megóvni...

Álmodtam

Ez egy szórakoztató program volt, közönségnek szánták, akik végignézték. Random helyeken az embereket akik épp ott tartózkodtak bekerítették és különböző fegyvereket dobtak le nekik. A játék egyszerű, a végén csak két ember maradhat élve.
Szörnyű belegondolni, hogy az álombeli énem, mennyire egyforma azzal, aki itt és most én vagyok Ha a szívemben őrzött személyről van szó, bárkit megölök, aki árthat. Így volt ez álmomban is. Egy lánnyal kerültem bele a játékba, aki a legkedvesebb számomra, az emberek többségét szemrebbenés nélkül öltem meg, az íjjal, amit kaptam és a késsel, amit loptam. A második játékkörben a baráti társaságomban voltam javarészt, mégis mivel kockáztatták a legkedvesebb jó létét, ezért mindenkit, aki helyet kapott a szívemben megöltem. Köztük volt egy fiú is akinek az arcát és a hangját is fel tudom idézni. Nem támadott rám, nem tett ellenem semmit, hagyta, hogy végezzek vele. Csupán annyit mondott: "Ennek most így kell történnie. Most ő kedvesebb számodra." A szívem megszakadt, miközben megöltem, de megöltem, mert meg kellett ölnöm. És szerencsénkre bekerültünk egy harmadik játékba is. Aránylag gond nélkül megöltem mindenkit, de egy férfi hátramaradt. Ez a férfi gyors volt, furfangos és ügyes - ráadásul ő volt az álombeli szerelmem. De nem ő volt a legfontosabb személy. Fájt, hogy harcolnom kell vele, fájt, hogy végeznem kell vele. Nem tudta, hogy szeretem, és ő nem tudta, hogy én tudom, hogy szeret. Nem engem támadott, hanem a barátnőmet. De ezt nem engedhettem meg neki. Végül, hosszas kergetőzés után, a tőrömet a szívébe döftem és meghalt. Elmondtam neki, hogy szerettem és hogy én tényleg sajnálom és ő értette, mit is akarok ezzel mondani. De a barátnőmmel volt még az a férfi, akibe szerelmes volt és sokkalta fontosabb volt számára, mint én. Erre csak mikor már csak mi és egy öregasszony maradt jöttem rá. Épp mondani akartam nekik, hogy megölöm az öreget és utána egy pillanatra arrébb megyek. Igazság szerint, a torkomban egy hatalmas gombóc volt. Nem arrébb menni készültem, hanem arrébb menni és meghalni, hogy ők ne tudjanak róla. Habár a fiút nem szerettem annyira, de nem bánthattam azt, aki a legfontosabbnak a legfontosabb volt. Tudtam, hogy nem fogja tudni a férfi megvédeni, hiszem képtelen volt ölni, mégis a gondjaira kellett bíznom. Ám ez nem történt meg. Nem tudom mit csinált az öregasszony, de elkezdett felrobbani az egész hely és emiatt, minden el is romlott benne és sikerült kimenekülnünk onnan. Valami ilyesmi volt a vége az álomnak. Arra emlékszem, hogy a füvőn térdepelek és zokogok, hogy én nem ezt akartam és hogy mindeközben mégis örülök, hogy túléltem.
Reggel óta ez jár a fejemben és a fiú szavai. Az egész álomból ő hasonlított legjobban Rá. És őt is szerettem. Csak még nem volt időm igazán megismerni, de már csak abból a kevésből is közelebb állt a szívemhez, mint a barátnőmön kívül bárki más.
"Ennek most így kell történnie." Az a férfi is így búcsúzott el tőlem. Ő tett először gyilkossá és mosolygott rajta. Mosolygott, miközben megöltem, pedig én nem akartam megölni, de ő kényszerített rá. Még utoljára megcsókolt, aztán csak meghalt. Én tényleg nem ezt akartam, nem akartam átkozott lenni, nem akartam én lenni az, akinek lehetősége van egy kívánságra. Ezt a kívánságot arra kellett használni, hogy megmentsük a népünket. Ezért mind a 11 rózsámnak vesznie kellett, hogy csak én maradjak. Végülis, az a férfi emberséges volt. Rám bízhatta volna, hogy mindannyiójukat én öljem meg, de ő ehelyett megölt helyettem tízet, majd végtagjaimon az írányítást átvéve megölette velem magát. Élhettem volna tovább, miután kívántam a dzsinntől, mintha mi sem történt volna. De én nem bírtam. Elvesztettem őt - mai napig, mikor eszembe jut ez a gondolat sírok, mint most is. Fájó. De én kívántam és a dzsinn látta a bánatom - ő nem a mesék kedves dzsinnje, aki segít a bajban. Nem, ő egy kegyetlen és gonosz ember volt, így felajánlotta, hogy ha én és a kedvesem a szenvedésünkkel elszórakoztatjuk, a többiek életét visszaadja. Én pedig, mivel a többieket is szerettem és ez valahol magában foglalta azt is, hogy az a férfi élni fog, belementem. Hogy a többiek élnek-e nem tudom, de mivel mindig betartotta a szavát bízok benne.
Ő tett minket ilyen bolyongókká, akiknek nincs otthonuk. Lelkünket, mintha egy törhetetlen és vékony üvegfal választaná el egymástól. Itt vagyunk egymással és mégsem. Érezzük egymást - és mégsem. Ez fájóbb, mintha halottak lennénk. Így már többször öltük meg egymást és én érzem, hogy kezdek megbomlani. Szeretném már újra látni.
Hiányzik.


Amúgy ma megint elfogott az az érzés, hogy menekülhetnék. A buszon ültem és egyszerre libabőrős lettem és éreztem, feláll a hátamon a szőr. A hideg rázott ki. És egész buszozás alatt éreztem.
Leszálltam a buszról és figyeltem a buszt, hátha látok valamit, ami okozhatta a rossz előérzetem. Az utolsó négyesben egy fiú ült, aztán meglátott engem és látható volt, ahogy a szemei kikerekedtek és már egy kicsit fel is tápászkodott a székből, ahogy utánam nézett.  Újfent kirázott a hideg, de ahogy eltávolodott a busz, a rossz érzéseim is megszűntek.

Nefelejcs, felejts el

Gyilkolj meg, Zúzz szét, Pusztíts el....
Ha így teszel talán szabad lehetek.
 Talán szemeimmel újra láthatok majd akkor fényt.

 Fojts meg, Tépj ketté, Ölj meg...
Szeretnék szabad lenni,
de ez a test nem enged.
Börtönöm ez csak nekem.

Vágj fel, Főzz meg, Faljál fel...
Úgy talán teljesen a tiéd lehetek.
Hisz tudod a lelkem halott.

Törj össze, Gyűlölj engem,
Légy hideg, mint a hó...
Talán ha ezt teszed,
legalább te, te talán szabad lehetsz.

Dobd el emlékem magadtól messzire,
légy szabad, mélabús kisvirág,
légy szabad, te apró kék virág...
Ölelj át, Temess el, Felejts el...