És csak álltam ott, miközben te elsétáltál. Bennem volt egy érzés, hogyha most elengedlek soha többet nem láthatlak. De nem mertem megmozdulni. Egy szót se tudtam kinyögni. Pedig akartam. Magamban kértem az eget, fohászkodtam ne menj el. De semmit nem tettem. Összetörtél. Teljesen. Ahogy ott álltunk úgy éreztem magam, mintha valaki forró ólmot próbálna velem itatni. Fájt minden kattanása a másodpercmutatónak és minden egyes rezdüléssel közelebb kerültem ahhoz, hogy elsirjam magam. De vége volt. Mindketten tudjuk, hogy akkor már régen végünk volt. Végül megszólaltál. Hangod mély volt és csendes, mégis mintha a pokol bugyrait hallottam volna ki belőle. Ne gyere soha, de soha többet vissza. Én csak könnyes szemmel bőlintottam. Nem hibáztathattalak. Végül is az én hibám volt. Vagy nem. Senkinek a hibája nem volt. Már az is abszurdum volt hogy Te és Én. Hogy is lehetne. Én nem tehettem róla, hogy fájt és mennem kellett. Te nem tehettél róla, hogy fájt menned. Soha többet nem láttalak, pedig mindenhol téged kerestelek. Te is kerestél, tudom. Mindig megtaláltam a nyomaid. Ahogy az évszakok se lehetnek soha együtt mi is úgy kergettük egymás nyomát. Akkor nem akartad azt mondani, hogy soha többé nem akarsz látni, hogy ne találkozzunk... De az átkokat nem lehet visszavonni. Megtörni lehet. Még ma is remélem, hogy rád találhatok. Ha egy nap megtörne az átok... Te átkoztál volna el egyáltalán azt se tudom... De uraborosz szoritása soha nem enged.
Sohasem...
Soha.
Ugyanilyen tiszta volt a szemed mint az ég amire felnézek.
Hüvös volt azon a kora tavaszi reggelen. De nem olyan hüvös mint az a tél amit követett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése