Nekem főleg az utóbbi fajtából vannak álmaim. Ha átlagolnom kéne, akkor 10 álomból 8ban tutira meghalok. Más vagyok, máshogy halok meg, és még is ugyanaz vagyok.
Az első ilyen álmomban nem is igazán haltam meg. Bár nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy ott állt a parton én pedig úsztam felé. Úgy nézett ki mintha csak egy méterre lenne. De akármennyire úsztam, sosem jutottam előre.
A következő már bonyolultabb volt. Ez egy amolyan iskola volt, ahol volt varázslat. Aki megbukott a húzott vizsgatantárgyból az meghalt. Természetesen én voltam az egyetlen aki megbukott, hála a jószerencsének. Féltem... Szörnyen féltem. Emlékszem, az álom nagyobbik része azzal az utolsó 30 perccel telt amíg vártam a halálom. Aztán vizbe folytottak. Most ő nem volt ott. Illetve ott volt. Én voltam ő.
A harmadik(?) ilyen álmom tavaly nyáron volt. Egy furcsa játék volt. Szerencsét húztunk. Akinek a nevét kihúzták meghal. Én húztam, mindig a neveket. Kihúztam magam. Az ikertestvérem, aki ő volt, fejbe lőtt. A furcsa, hogy az egyetlen az ami zavart akkor, hogy lelőnek. Utálom a pisztolyokat. Komolyan ez volt a legnagyobb bajom.
A negyedik álomban megint én ő voltam.Apámat kerestem, aki háborús fogoly volt. A barátommal együtt meg is találtuk a helyet. Én be is lopództam, de apám már nem volt ott. De engem elfogtak. A nő aki ott volt felkötötte a kezeimet egy a plafonról lelógó madzagra. Néha jöttek más emberek is. Az hogy én is ott vagyok, hogy haldoklom, hogy napról napra elhagy az erőm senkit nem érdekelt, amíg belém nem rúghattak egyet. Itt se az fájt, hogy meg fogok halni. A barátom, akivel kerestük a helyet minden nap nézett engem, az ablakból. De ahhoz, hogy odajöjjön segíteni, gyáva volt.
Tudom, hogy voltak még ilyen álmaim azóta, de a többit elfelejtettem. Asszem 1 vagy 2 volt még. Az utolsót most szombaton álmodtam. Ott egy varázsboltba mentem, körülnézni. A boltot banditák támadták meg. A tojást akarták, ami bármilyen kívánságot teljesít. Ki is tört a harc a boltban. Rám egy sarokban talált az egyik bandita. A késemmel akartam megdobni. De ő hamarabb dobott. Elsőre nem éreztem, hogy eltalált, igy én is megpróbáltam megdobni őt. Én viszont nem találtam el. Következőleg a saját pengémmel dobott meg. Azt se éreztem, hogy eltalált. Csak annyit észleltem hogy nehezen veszek levegőt. Mikor a földön próbáltam keresni a késem, nem volt ott. Mikor a nyakamhoz nyúltam, ott találtam kettőt is. Az egyiket ki is húztam. És éreztem, ahogy a meleg vérem szökik ki az ereimből. A fiú már egész közel jött hozzám, mégsem tudtam eltalálni. Gunyoros mosolyával vigyorgott arcomba. Mást már nem láttam. Felkeltem.
Meg lehetne kérdezni most mi a jó büdös fenéért írtam le mindezt. Az igazság az, hogy nem tudom. Félek talán, hogy elvesztem őket. Úgy érzem, bármelyik nap meghalhatok, bármelyik percben. Magányos vagyok és félek. Félek ha meghalok nem hiányoznék senkinek. Félek, hogy jobb lett volna, ha meg se születek. Félek, ha csak úgy eltűnnék, senki nem venné észre. Szétszaggat ez az érzés. És fáj. Milliárdnyi apró darabba zúzva heverek. És minden egyes tagommal reszketek, könny lepi szemeimet. Mert félek. Félek a változástól, félek a jövőmtől, félek a múltamtól, de még a jelenemtől is. Furcsa, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése