A fák is siratják

Tovább él a nap, amikor megláttam,
tovább él a perc, amit úgy kivántam,
Ha tovább élek Én,
tovább él Ő bennem,
Mit tehetnék mást, ha egyszer is szerettem?

A fák is siratják az elveszett lombokat,
Mit tehetsz te mást ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást ha egyszer is szerettél?

A song that no one sings

"Now I don't know what to do, I don't know what to do when she makes me sad"

Hurt

"I would hold you in my arms,
I would take the pain away
Thank you for all you've done
forgive all your mistakes
There's nothing I wouldn't do
to hear you voice again
Sometimes I wanna call you
but I know you wont be there


I'm sorry for blaming you
For everything I just couldn't do
And I've hurt myself by hurting you"

Az apró dolgok Istene

Megint bántottam magam.Olyan ez, mint mikor egy szerződést megújitunk. Egy szerződés magammal. Mit jelent? Nem tudom. Talán boldogságot, kételyt, egy cseppnyi szeretetet. Fájdalmat, szenvedést, gyötrődést. Szerelmet, barátságot, jóindulatot.
Hűséget az apró dolgok istenéhez. Létezik ilyen? Szerintem létezik.
Az apró dolgok istene, a hatalmas Isten, aki mégis a legapróbb dolgoknak is ura. A levélről lecseppenő vízcseppnek. A hullámon megcsillanó fénynek. A természet csodálatos és magától értetődő rendjének.
Nekem valami ilyesmit jelent ez a szerződés.
Szégyent is. Hazugságot is. Büszkeséget. Boldogségot.
Talán ez a szerződés segithet nekem.
Egy szerződés önmagammal.

Megint hazudtam. Ez vajon ösztönös védekezés az igazság ellen? Félek, hogy elhagynának, hogy egyedül maradnék. Szeretném elmondani az igazságot mégse sikerül. A szavak olyanok, akár a nehéz kötömbök a torkomban és nem birom kinyögni őket.
Egy egy kimondatlan mondat megtelepszik a fejemben és nem hagy nyugodni. És a kimondott hazugságok is amikbe menekülök. Furcsa lennék? De ha megint megnéz észre fogja venni, hogy hazudtam. Biztos vagyok benne, hogy észreveszik. És akkor mi lesz? Összetörök? Nem, nem hiszem, hogy ilyen történhet. De elhagyhatnak. El fognak hagyni. Érzem, hogy egyedül fognak hagyni.
Elmenekülnek majd előlem. És jól fogják tenni.
Végül is többet hazudtam, mint ahányszor igazat mondtam. És minden szavamat elhitték. Bele se gondoltak, hogy én képes lennék hazudni. Még azt se mondhatom, hogy nem direkt tettem, végülis előre kigondolom mit szabad, és mit nem szabad mondanom. Kevés olyan ember van, akinek képes vagyok igazat mondani.
Pedig én elszeretném mondani az igazságot.

Vajon azért hiszünk Istenben, mert létezik vagy azért létezik, mert hiszünk benne?

"Boldogok leszünk, ha megbízol bennem"

"Ha azt mondod szeretsz, hát kérlek engedd, hogz űrhajós legyek a nagyszobában. Te velem együtt lebegsz, s végül az ágyban landolunk majd mind a ketten, csak azt kérem tőled, hogy bízz meg bennem."

"Egy mosoly,

Magamra erőltettem,

Rá néztem fel,

S ő nem látott engem,

A fájdalmat bennem,

Csak a mosolyt,

Amit magamra erőltettem."

Eső

Nem esik.
Pedig szükségem lenne rá.
Tudom, hogyha esne és magamra maradhatnék, megtisztitana.
Elmosna minden kétséget tőlem messze. Mindent újra egyszerűvé tenne.
Nem esik.
Mikor fog esni?
Ha a könnyeim csurognak az nem eső.
De fáj. Mégsem tisztit meg.
Nem esik.
Pedig kellene.
Elszárad a lelkem.
Nem oázis többé, csak egy egyszerű és üres és száraz sivatag.
Mikor fog esni?

Hova lett a Boldogságom?

Ahogy minden egyre bonyolultabb körülöttem, és én egyre inkább kétségbe esek és minden ami olyan egyszerűnek kéne lennie egy csapásra megváltozik eltünik a boldogságom.
Az egyszerű dolgok amik bonyolódtak: Isten kérdése. Szerelem(mert nem vagyok szerelmes, és önhibának tartom....). A világ megváltása(mért lett ez a világ olyan rossz?). Önmagam megtalálása(Hogy van az, hogy már megvolt, most mégsincs meg??)
Amig ezeket a kérdéseket meg nem oldom, nem tudok boldog lenni. Ez bezzeg egyszerű válasz.

Imádság és Istenhit

Én hiszek Istenben. Valahogy egyik vallást se vagyok képes magaménak tartani. Mindegyik valahogy távol van tőlem. Pedig én hinni akarok az Istenben. Az én Istenemben. Mégis egyre többször kapom magamat azon, hogy a természet alkótóját és az anyaföld teremtőjét dicsérem. De hát a kettő nem ugyanaz?
De. Ugyanaz. Ennek kéne lennie a helyes válasznak. Mégsincsenek válaszok. Nemtudom összeegyeztetni ezt az Istent a Biblia Istenével.
Nem érzem magam bűntelennek. De ami a furcsa bűnösnek sem. Magaménak tartom a bűneim. A részeim. Megbántam már őket. Nem kell szégyellnem már, hisz megbocsátották. Nem igaz? Nem szoktam bűnbocsátatot tartani. Isten úgyis tudja őket. Csak kérem, hogy bocsássa meg.
De amig nem találom meg az igazságomat Istenben, ez valahogy nem megy. Csak... csak nem... értitek? Nem tudok teljesen őszinte lenni hozzá. Mint egy kisgyerek, aki valami rosszat tett és rejtegeti. De én nem tettem rosszat! Én csak nem tudom, ki az Isten? Muszály ennek ilyen bonyolultnak lennie? Mért nem lehet olyan egyszerű, mint régen? Csak nem megy nekem. Nem tudok hinni és bizni.
A furcsa, hogy ritkábban imádkozom magamért, mint másokért. Ha imádkozni kezdek általában valaki másnak a problémája vesz rá. Mindenki lelki üdvéért imádkozom az enyémet kivéve. Kérések és könyörgések sorozata az imáim. És hála. Mert mindig hálát adok. Nem felejtem el, hogy csak kegyelemből lehetett.
Mindig mások, kivéve a depressziós napjaimon. Ha akkor imádkozom magamért könyörgök. Nem kérek megváltást. Nem akarom, hogy a mennybe kerüljek. Csak ideiglenes megnyugvást kérek és hogy bocsásson meg nekem. Én csak nem akarok egyedül maradni. Ha másokért imádkozom a pokol legmélyét is szivesen vállalnám értük. Csak ne hagyjanak egyedül. De tényleg többször vesz rá úgy alapjáraton az imádkozásra, az hogy másokon segitsek. A barátaimért szoktam imádkozni, mikor tudom, hogy valami nem klappol az életükben. Vagy a szüleimért. Vagy csak szimplán idegenekért. Vagy csak a világért. Olyan szörnyű. Néha.

A fejemben

Itt van a fejemben. Olyan dolgokat mondd, amiket én nem akarok hallani. Ő is én vagyok?
Megint kétségbe vagyok esve. Megint nem tudom, ki vagyok.
De tényleg: Ki vagyok?
Tudom, hogy erre az egyetlen lehetséges válasz az: Én, én vagyok. De most nem tudom.
Ez a hang rosszindulatú. Nem akarok ő lenni. A két fél vivódik bennem.
Én lennék?
Nem birom elfogadni a másikat. Gyűlölködő, rosszindulatú... De őszinte.
Nem mintha én nem lennék az. Mármint őszinte. De ő azt is kimondja ami nekem már fáj.
Szeretném, ha újra egyek lennék. Utálom, mikor kettészakadok. Olyanokat mondd másokra mint: Bocs, de engem most nem érdekel a szenvedésed. Nem hat meg a nyomorúságod. Miért állsz az utamba? Idegesitő kurvák. Fasszopó gerinctelen hazug ribanc(ezt megjegyzem, barátnőmre mondta. Ha másra mondja az is elég rossz már...) Mégis én egyetértek vele, de nem akarok egyetérteni.
Önző, irigy... Komolyan, most mért kell ezt?
Kétségek gyötörnek igy. Melyik vagyok én? Hogy fogom összeragasztani a kétfelé szakadt énemet? Miért kell a másik hangnak olyan hangosnak és gyötrőnek lennie?
Fáradt vagyok...
Miért nem hagy pihenni?

Árulók könnye

Bejött. Piszkos szőke hajának tincsei arcába lógtak. A fiatal nő a földön ült. Reményvesztett szemeivel végigmérte a férfit. Vörös köpeny, mint az összes hazug papnál. A fején púpos kalap, amin egy szem kutatott körbe - körbe a teremben. Ez a kalap mutatta, hogy ő már többet letett az asztalra, mint egy egyszerű pap. Persze. Több életet oltott ki a kezeivel. Homlokába egy aprócska szem volt bevésődve. Látszott, hogy nem a saját szeme. Ez a szem vörös volt. Ellentéte a fiú hidegkék szemeinek. Mintha egy pillanatra valami érzelmet - Tán megbánást? Sajnálatot? - látott volna a nő ezekben a kék szemekben. De aztán megint ugyanolyan érzéketlenek voltak. Kinyujtotta a lány a karját, hogy megfeszüljön.
- Gyerünk, csináld már. - elforditotta a fejét. - Hát nem azért jöttél, hogy megint begyógyszerezz?
A férfi odament a nőhöz és beleszúrta a karjába a tűt. Pontosan bele a vérrel telt érbe. Nem hibázott. A drog, amit beadott a nőnek elkezdett szétterjedni a vércsatornákon keresztül a lány testében.
- A barátomnak hittelek. - Jegyezte meg a lány közönyösen. Már nem fájt neki a férfi árulása.
- Én is téged. - És megtennék bármit, hogy kihozzalak innen, de még nem vagyok képes semmire - tette hozzá gondolatban.
- Kár érte. Te csak egy korcs vagy. Undoritó dög kutya. Hiéna. - sziszegte a lány. A férfi megértette a lányt. Ő is ezekkel a szavakkal illette magát, azért amit vele tett. De nem volt választása, nyugtatta magát, de ez nem jelentett számára semmit.
- Hát, viszlát. - A lány még utána köpött egyet, ahogy a férfi kifordult a szobából. Ahogy becsukta maga után az ajtót, egy pillanatra megállt. És egy könycsepp gördült le a kék szemekből.
Ő ezt nem akarta. Soha nem akarta.

Csipp csepp, egy csepp lecsepeg

Egy aprócska házról beszélünk. Belülről üres, csupán régről megsárgult fotók és poros festményeket találunk elhagyott falai közt. Mindegyik tud egy-egy történetet. Mindegyik többet tudna mesélni, mint bármi más. Az egyik sarokban egy lányka üldögél teljesen szétesve. Szemei üvegesek és semmitmondóak. Kezei elterülve, természetellenes pózban fekszenek a padlón teste mellett. Apró száján kis rés, mint aki készülne mondani valamit... de aztán mégse.
Nem messze tőle a földön széttépett képek. Valaha mindegyiken ugyanaz a két ember volt. Most mind úgy van kettétépve, hogy a két ember külön kerüljön. Mintha soha nem is lett volna közük egymáshoz... Mintha soha nem is ismerték volna egymást. Pedig régen ez máshogy volt. Amig a fiú meg nem halt. Legalábbis a lányban meghalt. Most egész biztos, hogy valami másik lánnyal van együtt és vele múlatja az időt, nem is sejtve, hogy akit régen "szeretett" az már csak egy emberi roncs. Árnyéka se annak a régi lánynak, akit a képek ábrázolnak.
Kint csöpörög az eső. Az ablakon a folyamatos kopogás szinte már eggyé olvad. A szürke felhők beteritik az eget, sötétséget vonva a világra. Amugy minden csendes.
Az eső halkul. Egy csepp lepereg egy öreg fa levelén. A házban még egy utolsó csepp lecsöppen. Egy vércsepp. Az utolsó, ami kifolyt a lány karján vágott sebből.
Az utolsó csepp élet, amit ellopott a Halál tőle.

Pihenés és Levegőzés

Lehet igy, lehet úgy, de ha nincs is közös út álmaidban ott leszek... ugyanúgy...

Szolgaság(csak mert előzőből ez kimaradt)
Szeretem ezt, ha van valaki, aki tényleg erősebb nálam és nem fél megmutatni. Aki pontosan megmondja mit, hogyan, mikor, hol csináljak és nem csak úgy mondja a magáét. Ez igy jó érzéssel tölt el. Ezt szeretem. Ha fájdalommal jár, akkor is szeretem. Mert szeretem, ha van mellettem valaki, aki erősebb és biztos támasz. De ezt csak a férfiaknál szeretem. Férfitól az én szememben elvárás, hogy legyen erősebb és ezt mutassa is ki.
Tudjon használni. Úgy érzem furcsa a gondolkodásom, de elvárom, hogy tudják, hogy kell engem használni. Ilyen férfit keveset látok. Illetve még nem is találkoztam ilyennel.
Csak a régi időben és ott is eggyel. De ő tökéletesen használt. Pontos parancsokat adott, tudta, hogy egy fegyver nem ér semmit a használója nélkül és hogy csak egy eszköt, amit irányitani kell. Hát ő irányitott. Megtanitott tisztelni és tanulni a hibákból. Hogy ne itéljek elsőre.


Engem nem lehet elfelejteni, értem könnyeket illik ejteni. Lehet igy, lehet úgy, de az álmok mezején, találkozunk még te meg én...

Dominancia és Szolgaság

Nos, én abba a személyiségtipusba tartozom, aki szereti irányitani az embereket. Viszont azt is szeretem, ha engem irányitanak. De csak akkor ha a másikat elismerem. Ha a szememben egy senki a másik ember, akkor csak úgy tudok rájuk nézni, mint kutyákra - és általában, ha saját magamat találom erősebbnek, akkor a másik illető, amennyiben semmi ellenállást mutat irányomban egy senki lesz. Nem szabadna kutyaként gondolnom az emberekre. De valamiért mégse tudom őket elismerni. Rühes korcsok az olyan emberek a szememben. Mondjuk a szimpatikus emberek elött alapjáraton megszoktam alázkodni. Ezzel azt szoktam kifejezni, hogy nekem szinpatikus. És lehet hülyének gondolni, de én az előzékenységet is megalázkodásnak tekintem. Nem rossz értelemben, félre ne értsetek. Ez az én szóhasználatomban annyit tesz, hogy lemondani az énről - arról, hogy mindenképp győznöm kell és jobbnak kell lennem mindenkinél. Hogy folyamatosan én legyek az előtérben a másik helyett. Ezt feladni nekem sokat jelent. Ezért aztán az is sokat jelent, ha valaki ugyanezt megteszi értem is. Ez persze olyankor nem számit mikor a másik lealacsonyodott a szememben a korcsok szintjére. Nos, ez akkor van, mikor valaki MINDENKINEK megalázkodik és nem áll ki magáért, illetve átveszi más emberek véleményét és a sajátját nem mondja ki. Na, az ilyen ember az akit megvetek és rosszul vagyok tőlük. Van pár ember, aki idáig lesülyedt a szememben. Ami fáj, hogy a barátaim közül és hiába próbálok úgy tenni mintha nem zavarna, ódzkodom tőlük. Zavar, ha velem vannak. Rosszul vagyok tőlük. Próbálok megszabadulni tőlük. Ez nem szép dolog. De hiába próbálok változtatni, ezt a viselkedést annyira megvetem, hogy attól, hogy hozzám szólnak, rossz érzésem lesz és ha megérintenek minnél elöbb elakarom tolni a másikat magamtól. Ráadásul, ezt vetem meg a legjobban. Ez annyit tesz, hogyha valaki igy viselkedik az olyan, mintha főbenjáró bűnt követett volna el. De talán arra előbb nyer bocsánatot...

Csak az olvassa...

"Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz tudja, mint a jós,


mert álmaimban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz."
József Attila

Érzések nélkül

Mert itthagytál. Elvesztettem mindenem. Minden érzést. Jót és rosszat. Élek. Mert te azt parancsoltad. De mondd mi értelme van igy? Én nem látom. Vak vagyok.

Csak igérd meg, hogy rám gondolsz

Mikor a tükörbe nézel és azt látod, én már nem vagyok ott.
Csak igérd meg.
Nem kell, hogy igaz is legyen.

Veled akarok lenni

Mert nélküled semmi vagyok...





























És mert szeretlek, de ezt olyan nehéz kimondani, szóval jobb lenne ha nem mondanám.
És tudom, hogy nem jössz vissza miattam, mert már tulságosan is előre mentél ahhoz, hogy visszanézhess...
Hogy meghallhasd a hangom...
Szeretlek.

A fájdalom szeretete

Rászoktattál, hogy úgy gondolkozzam: A fájdalom szeretet. Mert a te szerelmed csak bántani tudott. Igy vágytam rá, hogy megüss, bármilyen megalázó is volt. Nem érdekelt, hogy úgy beszélsz rólam, mint egy tárgyról.
Vágytam a fájdalomra, mert az egyet jelentett azzal, hogy szeretsz. És ha utána kedvesen hozzámértél, simogatóan a szivem szét akart robbani a boldogságtól. Nem számit hogy milyen mélyen vésted be a bőrömbe a neved, valószinűleg elöbb gyógyul be az a seb mint az amit a lelkemen hagytál.
És az sem számit, hogy a hátam úgy néz ki, mint akin fát vágtak. A sok seb, ami aligha fog begyógyulni.
Nem számit egyik se, mert szerettél.
Te szoktattál rá a fájdalomra. Hogy szeressem a fájdalmat. És tudod mit? Szeretem. Miattad. Mert ha nem is vagy velem a fájdalom rád emlékeztet.
Hogy tönkreteszem a testem? Nem számit. Csak szeress... Szeress, úgy ahogy én is szeretem a fájdalmat. Szeress, úgy mint egy drogot, amiről nem tudsz leszokni.

And I would've done anything for you
To show you how much I adored you
But it's over now
It's too late to save our love
Just promise me you'll think of me every time you look up in the sky and see a star 'cause imma

I'm a space bound rocket ship and your heart's the moon
And I'm aiming right at you
Right at you
250 thousand miles on a clear night in June
And I'm so lost without you
Without you
Without you

Elveszett

Ha leugrok a szikláról, utánam fogsz ugrani, hogy elkapj?
Vagy hagyod, hogy magával ragadjon a sötétség a szakadék alján?
Ha mindenki elárulna kitartanál mellettem?
Felemelnél a magasba, hogy ne bukjak el?
Szeretnél úgy, mint még senki a világon?
Segitenél, hogy életben maradjak?

Vagy mindez csak vágyálom egy fagyos éjszakán a semmi börtönében?
Hat lábbal a föld alatt. De én még élek. Ezt mért nem veszed észre?
Miért nem hallja senki a segélykérésem?
Miért?
Miért...

Csendes

"Könyörgöm, most ne csapj zajt, úgy tűnik az érzéseim megváltoztak, mert többé nem akarlak látni.
Soha többé nem akarlak látni, mert abban a pillanatban, ahogy elbúcsúzunk egymástól

Nem akarok tovább élni."

Virágcsokor Neked

Álmaim, ha voltak
Mindben téged láttalak.
Szememben a fény is
Csak árnyéka volt magának
Ha te úgy akartad.

Könnyeim
tövises rózsák voltak,
mikor őket elkaptad.
Felsértették kezed
Mint a tüskék
a rózsák meg elhervadtak.

Csöndöm is élet volt
Szerelmed hevében,
De mondd kit szeretett?
Mert csak azt tudom
Nem engem...

Levendula szagú tavasz
volt minden szavam
S szerencsétlen lóhere
Minden mit ki nem mondtam.

S végül egésszé vált
minden mi addig fél volt.
Csak nem nekem.
Engem elemésztett
s semmivé tett
a szürke szerelem.

Neked megtenném...

Érted letenném kardom és pajzsom. Ha te kérnéd képes lennék azt mondani "szeretlek" de csak mert te kérnéd. Érted büszkén néznék szembe a halállal. Ha te szeretnéd senkivé válnék. Ha azt kérnéd boldog lennék, csak mert ezt kérnéd. Miattad akár még bábu is lennék.
De te ezt nem érted. És soha nem is fogod érteni...
Hogy én mi mindent megtennék csak mert "te kérnéd".

Jó kis zene(8)

A Broad'r Mind - Compilation/Mix by JP Richardson

Megpróbálok nem egész nap a gép elött nyúvadni egész nap:3 Ez egy igéretxD aztán hogy mennyire sikerül majd betartani az majd késöbb elválikxDD de azé reménykedekxD

Hehemm

Teljesen el is felejtettem h egy éve indult a blogxD Nem is volt olyan sok idő az az egy évxd Mindenesetre ez alatt az egy év alatt 1544 látogatót tudhat magának a blog amit köszönök:3 mondjuk még jobban köszönném, ha ennek nyoma is maradna, ha mondjuk néha kapnék kommenteket.-. de nembaj:3 Ami azért vicces hogy legtöbben a Fluor cimszóval találtak idexDD egyetlenegyszer emlitettemxDD Na mindegyxD eddig 165 bejegyzés van a blogonxD majd nőxDD mondjuk nem mintha ez nem lenne elég sok.-.

Titkaim II.

Vágtam magam. Nagyon sokáig. Jeleket véstem a bőrömbe. A fájdalom volt az egyetlen nyugtatószer, ami megtudott állitani. Ha nem tettem volna, jobban gyűlölném talán magam, mint amennyire azért gyűlölöm, mert vágtam. Nem vagyok rá büszke. Egy idő után már a fájdalom se tudott segiteni. A legkülönbözőbb kinzási módszereket próbálgattam magamon. Viasszal égettem magam, folytogattam magam, zsineget nyomtam le a torkomon csak hogy fájjon. Senki nem vette észre rajtam, hogy nem vagyok jól. Egyáltalán nem voltam jól.
De ez mint mondtam senkit se érdekelt. Egyedül az iskolaorvos vette észre egyszer vizsgálaton hogy vágások vannak a mellkasomon. De neki is tökéletes magyarázat volt a 'véletlen volt'. Még visszakérdezett, hogy és hogy sikerült, igy véletlen megvágnom magam. De egy nemtudom lenyugtatta. Csak azt akartam, hogy valaki megkérdezze, mi a baj. De komolyan. Aztán abbahagytam. A kézfejembe belevájtam egy félszivet. Ez, ahogy a tűvel újra és újra beleszúrtam a kezembe nem fájt. Ez több mint egy éve volt. Azóta csak ritkán esett meg, hogy újra vágtam volna magam. Legtöbbször utána még jobban elmélyitettem a sebet. Ezt észrevették páran. És tudjátok mit mondtak egy szemmel láthatóan véres sebre? Hát ezt: Leöntötted magad olajjal? Aha -mondtam. Az olaj nem vérző sebet okoz. Akkor pedig még bőven a vérem volt rászáradva.
Ez is én vagyok. És csak azt tudom mondani azoknak, akik hasonlóan éreznek mint én, hogy tökéletesek vagytok, úgy ahogy vagytok. Ha azt hiszitek nem szeretnek titeket, nézzetek körül. Ha tényleg nincs olyan aki szeretne, pedig te tényleg próbálkozol barátkozni, akkor hagyd el őket. Máshol kell barátokat keresni. Nincs senkise egyedül. Az pedig, hogy bántod önmagad semmire sem megoldás. Ők megérdemelnék a fájdalmat, mert bántanak, de te nem. Az egyetlen akinek meg kell felelned az önmagad. Tökéletes vagy, mert Isten nem vét hibát és mindenkit tökéletesnek teremtett. Lehetsz bármennyire más, ha saját magadnak meg tudsz felelni akkor a jó úton jársz.
Elég depis bejegyzés lett...

Loveless

Mindig azt mondják nincs bennem szeretet. Mindenki azt mondja. Annyi szeretet sincs bennem, mint a körmük alatt a piszok.
Én tényleg... ennyire rossz vagyok?
Ilyenkor a legszivesebben belevésném a bőrömbe azt a szót "Loveless" Nincs benne szeretet. Vajon egy nap megfogom tenni? Csak az állit meg, hogy nincs kés a közelemben.
Ha érezném a fájdalmat a bőrömön, talán nem fájna annyira itt benn. Én ezt nem akarom érezni.
Mikor kimondják, hogy nincs bennem szeretet, parányi kis darabkákra török össze.
Mit mondhatnék?
Nincs bennem szeretet. Egy cseppnyi se. Nem tudom megmenteni még a saját lelkemet se.
Szörnynek érzem magam. Ez lennék én?
Sikitani akarok, hogy végre figyeljenek rám, de én nem tehetem. Engem igy neveltek.
Hogy ne legyen bennem szeretet. A fájdalmat szeressem. A barátokat és a családot feleslegesnek tartsam. Soha se bizzak senkiben. Igen, soha nem biztam még senkiben. Még ha el is mondok valamit egy hang ott orditozik bennem: EL FOG ÁRULNI! EL FOG ÁRULNI! TE MEG MÉG FEGYVERT ADSZ A KEZÉBE! Igen. Ezt hallom magamba. Ha a legjobb barátnőmmel beszélek, ha anyámmal, ha testvéremmel. Mindig ezt hallom. Engem igy neveltek. Azt mondták ebben a világban csak magamra számithatok.
Tudom, hogy hazudtak, de ez nem változtat azon, hogy többen is elárultak és annyira fáj, ahogy kimondják nincs bennem szeretet.
És tudom, hogy igazuk van. Mindenki csak magára számithat. Ez ennek a világnak a törvénye. A saját vérem nevelte ezt először belém. Ne bizz, ne higgy, ne szeress. Ne utáld a fájdalmat. Csak is magadra számithatsz. Ezt mondták. Mindenki. A barátok, akik elhagytak. A család, akit nem érdeklek. A barátok, akik nem veszik észre ha szenvedek. A barátok, akik elárulnak. A család, ami megöl lassan.
Mind ezt mondták.
Mert bennem nincs szeretet.

Minden versem neked irtam
Minden percben csak rád vártam
Még sem jöttél el sose
Tudom nem jössz el sose

Imilia iyasii iya

Szeretném, ha szeretnének. Szeretném tudni, milyen ha hiányzom. Szeretném látni, hogy keresnek. Szeretném, ha nem felejténenek el, ha eltünök. És szeretném, ha mellettem maradnának ha levetem a maszkom.
Mert maszkot hordok. Arannyal és ezüsttel diszitett maszkot. Jónak mutatom magam, de ez nem én vagyok. Nem érzem a maszkkal magamat. De az álarcom egyre inkább lebomlik. Vajon fognak-e szeretni, ha tényleg én leszek? Ha már nem leszek kedves mindig? Ha önmagam leszek? Ahogy lerombolom a szelid jó kislány külsejét ugy rombolom le belülről is. Új embert épitek a rom helyén. Mert igen, a lelkem helyén egy rom van, amit leromboltak a szeretett barátok.
Évekig gyűlöltem magamat és sujkoltam magamba a hibákat. Évekig halott voltam és csak léteztem. De hiszen tudtam magamról, hogy halott. Senki nem mondott volna újat ha ezt közli velem. Még éreztem, ahogy utoljára megcsap a fájdalom és a magány elegye. És meghaltam. Onantól kezdve, a halál a természetes állapot volt. Illetve nem. Olyan voltam mint gyenge növény a városban. Próbáltam kinőni, de nem sikerült. Néha mikor magamról gondolkodom eszembe jut egy idézet: Még a halál is jobb, mint céltalanul élni. Igaza van ennek az idézetnek. Én magam mondom mindig: Aki gyenge az haljon meg. Gonosz vagyok? Igen. Számit ez? Nem. Mindig is ilyen voltam. Megtudnám érteni azokat is akik folyton nyavalyognak. Megtudnám. És meg is értem. De nekem is voltak és vannak problémáim. Ha én meg tudok küzdeni a magam bajával, mások is legyenek képesek. Ha segitséget kér valaki szivesen segitek. De az, hogy valaki folyamatosan nyög és nyavalyog az dögöljön csak meg.
És igen én se vagyok erős. De küzdök. És már egyre inkább én vagyok én. Mert a romokra épitek új embert. És nem a romokból többet. És a legnagyobb kivánságaim egyszerű kivánságok: Ne hagyjatok magamra, jöjjön valaki, aki igazán, csak engem szeret. Hiányozzak, ha meghalok. És ha leveszem a maszkom teljesen, ne utáljatok...
És a bejegyzés cime?
Egy valóraválhatatlan kivánságot kivánok...
De hát nem ez a kivánság lényege?

"Szabadság, szerelem!
E kettõ kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet."
Petőfi Sándor

Gao

Mindig jobb szerettem irni, mikor a füstölő illatta elbóditott

Végre újra van füstölőm. Ilyenkor ritkábban törődök azzal, jó-e amit irok.
És elveszi a félelmeim.

Ikrek

Hasonlóak voltunk. Egyikünknek sem volt senkije. De mindketten másnál kerestünk menedéket. Engem magukkal vittek a farkasok. Te pedig elkeveredtél, majd egy nő talált rád. Az a nő... Gyűlöltem azt a nőt életem végéig. Te nem tudtad akkor még kicsoda ő. Én ugy tudtam, te halott vagy. Ő gondoskodott róla hogy meggyűlölj engem. Véráruló. Igy neveztél. Nem én hagytalak egyedül. Ő öletett meg mindenkit, akit valaha szerettünk. Shilla köre. Ez volt a nevetek. Dimitri, Te és az a nő. Ő volt a vezetőtök. Shilla szolgáinak neveztétek magatokat, de mindenki őt szolgálta. Fehérnek nevezted magad. Engem pedig feketének szólitottál. Hogy adta be neked hogy én a sötétséget szolgálom? Pedig mindketten egyek vagyunk. Mindkettőnkben ugyanaz a sziv dobog. Hogy lehet az, hogy ezt Dimitri elöbb vette észre mint mi magunk?

Néha...

Még ha a sötétség teljesen magába is rántott téged, és elvette az érzéseid, a személyiségedet, az életedet, a döntéseid és elvett téged tőlem, néha még volt erőd felülkerekedni rajta és akkor még távolról is éreztem a szereteted és hogy te is azt akarod, hogy még ha az életedbe kerül is, de leállitsalak.
Ez volt az utolsó kivánságod.

"Elakartam mondani h szeretlek, De nem tudtam kimondani hogy szeretlek, mert úgy tünt ez a legnagyobb hazugság amit mondhatnék, de egyben az igazság is"

Igaz, igaz...

However far away I will always love you, however long I stay I will always love you Whatever words I say, I will always love you, I will always love you

Hevesen dobogó szive zaját egész jól hallottam, ahogy közelembe jött. Ma már tudom, hogy akkor nem akart rosszat, de a fajtájáról, igencsak taszitó, undoritó és beteges dolgokat hallani - és hozzáteszem nem véletlenül, hisz Sziriusz is elég sok visszataszitó dolgot tett. De nem tudtam utálni őt ezért. Első találkozásunk azthittem életem utolsó napja lesz. Egy fajtájabeli másik szörnyeteg elkapott és bizonyosan mondom, nem éltem volna túl a találkozást ha Sziriusz nem bukkan fel, hogy ellopja a másik élelmét - aminek ekkor épp én számitottam. Valamiért mégse akart felfalni, pedig a sóvárgás alapján, amit az arcán láttam, mikor rám nézett, nem sok jót reméltem. De ekkor rám dörrent, tünjek el. Értetlenül álltam előtte. Tényleg hagy elmennem? - a kérdés szörnyű robajjal zakatolt fejemben - Vagy csak azt akarja, hogy érdekesebb legyen a játéka? Menj már - szólt még egyszer, de ezt már kevesebb meggyőződéssel mondta. Aztán mikor még akkor se mozdultam végképp kijött a sodrából és üvöltözni kezdett: - Tünjél már el vagy tényleg azt akarod, hogy felfaljalak?! Ezzel odajött hozzám egészen közel. Légzése büdös volt, akár a rothadó hús szaga. Aznap elfutottam előle. Nem láttam, hogy mikor elfutok, lerogy a földre és beleharap saját kezébe kivillatva tűhegyes fogait. Nem láttam, a könnyeket, amiket az éhség, az önutálat és a fájdalom furcsa elegye kent szét az arcán. És nem láttam, ahogy vágyakozva néz utánam, csak egy kedves szóért esedezve tekintetével.
Nem láttam, mert nem akartam látni. Nem láttam, mert nem akartam érteni. Akkor még nem. De késöbb visszamentem arra a helyre, ahol találkoztunk.
Pedig az ő fajának nincsenek érzelmeik.

"Mit számít, hogy többé nem tündököl, az a fény eltűnt a szemem elől,

az óra vissza sose jő, mikor nyílt a virág, pompázott a mező;

nem szomorkodunk: az ad erőt, ami megmarad; 

az örök részvét, amely mindig volt s nem múlik el;

 s az enyhítő gondolat, mely kínjainkból fakad, 

s hit, mely haláltól se fél."

/William Wordsworth/

Titkaim 1. (mert igen, elhatároztam, hogy leirom ide minden titkom, nem érdekelve, ki látja, ki nem)

Jó érzéssel tölt el ha megdicsérik a munkám... Mondjuk igy is elég nagy az egómxD de ahhoz h kitartó legyek valamiben szükségem van arra, hogy folyamatosan dicsérjenek, de mindezt úgy hogy azt komolyan gondolják. Ilyen meg nem sokszor vanxD Na jó Niki kivétel meg még pár barátom. De pl Edina mindig megdicsér, és azt nem is veszem dicséretnek. Hogy miért? Mert nem bizom benne. Még mindig barátomnak mondom. De ez egyáltalán nem barátság. Ő talán bizik bennem. És bevallom őszintén lehet, hogy nem kéne neki. Nem azt mondom, hogy cserben hagynám, ha komolyan kér valamire. De nem is sietnék mindig a segitségére, ha van valami más ami jobban foglalkoztat. Pedig sokszor segitett nekem. Ha egyedül voltam, ő velem volt. De akkor se tudom a barátomnak mondani tiszta szivemből. Inkább egy fontos haver. Fontosnak fontos. Túl sokat tud. Van neki egy rossz tulajdonsága, mely szerint mindenre emlékszik és feloldja az ember nyelvét nagyon egyszerűen. Nem tudom hogy. Mindenesetre mindenkivel barátságos. Ezért nem tudok bizni benne. Rossz szokás, akkor se tudok. Persze szivesen vagyok vele.Csak ne legyek vele kettesben. Zavar a jelenléte, akármennyire is aranyos amugy. És ez az én hibám, nem az övé. De tényleg. Ő nem tett semmit amivel kiérdemelte volna ezt tőlem. Ellenpélda rá Niki. Sokszor összevesztem vele. Nem is voltunk mindig jóban. De pontosan ezért tudok benne száz százalékosan megbizni. Ő akivel jóba van, azzal jóba van, akivel nincs azzal meg nincs. Mostmár legjobb barátnők vagyunk. Ő volt az első ember akivel gólyatáborban összebarátkoztam. Edina is ott volt mellette. De mégis ő volt az első. Neki bármit elmerek mondani, amiket másoknak nem. Furcsa dolog a barátság.

Lullabye-bye

There once was a boy, a robotic boy,
with a crank sticking out of his brain.
He never performed with sadness or joy
he was just simply programmed to sing.

So he sang.
So he sang.
So he sang.
So he sang until the melody

With no one around this robot fell down,
and the crank it broke off of his head.
With the jar to his hard drive he felt all alive:
The old robot he used to be dead.

There was rage in his brain!
There was pain in his frame!
There was love, there was hunger and strife!
He felt lonely, rejected, at times disconnected!
No answer to the meaning of life!

Üzenet

A szerelemnek üzenem ami elhagyott
Legyen olyan boldog élete amilyen csak lehet
Ha már engem nem szeret és tönkretett

Üzenem a vágynak, hogy nem kell már nekem
Hisz hajnalban még velem ébredt
Még sincs már velem
Hisz tegnap még fogta kezem
Ma már viszont mégse kellek

Üzenem a boldogságnak, nem lehet már velem
Szivem jeges börtönné lett
A melegséget megölte a volt szerelem

Nem kérek már a kedvességedből
Nem akarom, hogy tovább hazudj
Ne mondd többet, hogy örök
Arra ami régen elmúlt

Csak menj messze, hogy ne is lássalak
Tünj el örökké, hogy elfelejthesselek
Menj tőlem minnél távolabb
Ha meghalok a sirom közelébe se gyere
Ne emlékeztess tovább semmire

Protect me from what I want

Véred ize a számban. Nyakadon csordul. Nem az én hibám... Nem az én hibám nem igaz? Ez nem az én hibám!
Te akartad. Senki más csak te! Ne nézz ilyen megvetően rám azokkal a borostyán szemekkel. Nem én akartam. Te voltál. Mindig is te voltál. Minden rendben volt amig meg nem jelentél elöttem! Tudod?? Tudtad-e valaha is, hogy én boldog voltam akkoriban? Ne nézz engem. A halottak nem látnak. Nekik már nem számit. Neked se számitson, hisz nem vagy élő többé. Nem szabadott volna. De te könyörögtél nekem. Akkor most mér nézel le engem azért ami vagyok? Te akartad ennyire látni. Én mondtam hogy bántani fog. Én megmondtam, engem nem hibáztathatsz többé. Nem, már nem! Én... ÉN! Én nem akartam ezt tenni, te kényszeritettél! Csakis a te hibád. NE NÉZZ RÁM!!! Jobb igy most neked, hogy be kellett kötnöm a szemeid??? MÉRT NEM VÁLASZOLSZ??
Te akartad annyira látni a bennem élő szörnyet.

Szófoszlányok végtelen kavarodásának kiismerhetetlen labirintusává lett elmém, sötét zugából apró halvány mondatok tekeregnek elő. Én meg csokorba fogom őket és történeteket alkotok belőlük. Hol színeset, hol szürkét, hol vöröset, hol fekete szavakat rakok egymás mellé. Majd meggondolom magam és az egészet elröpíti a szél, míg valahol kinnt a tágasban partot nem ér. Én meg csak nézem és nézem, ahogy elszállnak, de nem megyek többé utánuk, mert sosem érném el őket. Inkább keresek labirintusomban új és új szavakat, amiket füzérekké fonok, hogy azokkal díszitsem labirintusom falát.

Szabadsag, mondd merre jarsz?

A varazs ki akar torni belolem. Az ujjaimon kiszokni es szabad lenni. Ahogy en is szabad akarok lenni. Kitorni a testembol es szabadon szallni. Ki tud kiszabaditani, ha a testem a borton es szivem a rab? Senki nem kepes engem szabadda tenni... Senki nem tud megmenteni.
A halal acsarkodik mogottem. Kezemen ver folyik, mi nem enyem. Valaki olyane aki szeretett talan engem valamikor a regi idokben. O szabadda tudott volna tenni. De nem engedhettem meg neki, hogy helyettem legyen rab... Hat kiteptem a szivet a mellkasabol s megettem, ahogy akarta meg a legelejen. A veret az utolso cseppig kiszivtam, s a csontokrol a hust leettem. Majd a csontokat porra apritottam s azt is lenyeltem, hogy teljesulhessen a kivansaga...
Emlekszem meg a legelejen odajott hozzam es ezt mondta: Nem vagy szornyeteg, hiaba tartod annak magad... Csodalatos es gyonyoru vagy. Szeretlek, szivemben csak erted suttognak a halk szavak. Ha megolsz engem, nem foglak gyulolni, ugyanugy szeretni foglak... Csak egy dolgot tegyel meg nekem: Edd meg a testem a legutolso porcikaig, hogy teljesen a reszedde valhassak.
Hat megtettem amit kert. Konnyeimmel foztem ki husat. S most konnyeimbe fojtom magam. A szabadsag egy elerhetetlen gondolat, amit hiaba uldozok nem tudok elkapni. Evezredek telnek el en megis rab vagyok. Meg a halal sem szabadit ki, hisz minden halalomkor uj testbe szuletek. Gyengen, vedtelenul. Amennyi erot osszegyujtok mind lassan kiszall a lelkembol.
Egeszen addig, mig en se leszek mas, csak lelketlen huskupac. S a varazs kiszokik testembol....

Lehetne...

...Es ahogy a fiu megcsokolta a lanyt es az ebredezni kezdett, a fiu lassan csillagfennye valt, s ahogy a lany konnyei eleredtek me'g proba'lta letorolni oket arcarol, de ma'r csak a fe'ny volt, majd lassan az is semmive' foszlott a hajnallal egyutt...